délután ülök a zeneiskolában. éppen az utolsó vizsgámra készülök. előttem egy fiú és egy lány ül: a lány 15 lehet, a fiú talán egy-két évvel idősebb. a fiú valami vicceset mondhatott, mert a lány csilingelve nevet. mosolyogva nézem őket, eszembe jut, milyen voltam ennyi idősen. egyszer csak egy velük egyidős srác jön. bizonyára ismerik, mert köszönnek egymásnak. a fiú odaszól nekik:
-milyen szép kis pár vagytok ti ketten!
nem szekálásként mondta, sőt, még választ sem vár, egyszerűen továbbsétál. a fiú és a lány felnevetnek: még hogy egy pár? mi? ugyan, dehogy! nem néznek egymásra, csak nevetnek. szomorúan nézem őket, mert tudom, hogy ez a nevetés legalább egyiküknek fáj, de az sem kizárt, hogy mindkettőjüknek egyformán..
skip to main |
skip to sidebar
a hét idézete.
köszönöm. folyton csak köszönök mindent, minden egyes szavadat felém. sokat tanultam tőled. annyira szeretném, ha boldog lennél. abba a mosolyba még sokan bele fognak szeretni. hidd el.. tudom. hiányozni fog mindened. a nevetésed, az érintésed, a csókjaid. és tudom, vissza fogom sírni. igazad volt, tudtam én is, hogy így lesz. de erősnek kell lennem, hiszen ez az élet, még ha könnyekkel küzdök hónapokig is. sose felejtelek el. soha nem leszel számomra "Csupán Csak Egy Ember". mindig is leszel valami, valami fontos, akit sohasem fogok elfelejteni. emlékzeni fogok rád mindig, ígérem neked.
